- Nagyon régen készítettem. Szekszárdi muzeológus koromban beiratkoztam a képzőművészeti szakkörbe, mert szerettem rajzolni. Van egy kis gyűjteményem is, de többnyire vázlatokban maradtak. Apámtól örököltem ezt a hajlamot, ő művészlélek volt. A néprajz iránti szeretetet is ő oltotta belém. Nagyon jó családi légkörben nőttem fel. Annak ellenére, hogy édesanyám hosszú éveken keresztül súlyos beteg volt, és apám sokáig munka nélkül hányódott, nekem nagy élmény maradt a gyerekkor. A szülőházamban, Sopronban is ilyen fenyőfa állt az udvaron. Volt egy kis kert virágokkal, állatokkal, varjakkal, zöldikemadárral... Tizennégy éves koromban hagytuk el, a háború miatt. Azóta arra vágytam, hogy hasonló házba kerüljek.

- Egy kis budapesti intermezzo kivételével mindig vidéken élt, munkája, a néphagyományok kutatása is ide kötötte. Mit érez, ha szétnéz maga körül?

- Szörnyű képem van a vidéki Magyarországról. Teljesen torz birtokszerkezetet látok, ahol a földek nagy része néhány ember kezében összpontosul. Ez nemcsak az igazságosságot sérti, hanem a környezetet is. A nagyüzemi gazdálkodás tönkreteszi azt az egyedülálló biodiverzitást, a természetes sokszínűséget, ami világviszonylatban is kiemelkedő sajátosságunk. Sehol nem lehet olyan paradicsomot vagy retket termelni, mint nálunk, de ezt nem tudjuk kihasználni. Alig akad már gazdálkodó, nincs, aki lekaszálná a kertemben a lucernát. A kevésbé tehetős gazda nem kap hitelt, hogy dióst telepítsen, miközben a leggazdagabbak szabadjára garázdálkodnak.

- A kifogástalan, higgadt úriember mögött értékrendjét határozottan vállaló, ahhoz kőkeményen ragaszkodó személyiség rejtőzik. Ebből, úgy tudom, minisztersége idején nem kevés vitája is akadt.

- Nagyon rossz néven veszik, ha az ember elmondja a véleményét. Márpedig én megtettem ezt a parlamentben is, ami nem kis gyűlöletet keltett néha. Felmentésemet követően a Magyar Narancsban megjelent egy cikk A görény hattyúdala címmel. Ilyen hangon írtak rólam, nem is egyszer.

- Fel tudta ezt dolgozni?

- Hát mit tehetek? Még perre se mentem. Elvonta volna az energiámat más, hasznosabb dolgoktól. Lehet, hogy eljön az idő, mikor figyelmeztetés nélkül, önmaguktól is szégyenkezni fognak. Azt azért elmondtam, hogy a demokrácia nem ott kezdődik, ahol nem ütik agyon a másképp gondolkodót, hanem ahol megpróbálják tisztelni a másik eszméit, és nem teszik nevetségessé azokat.

- Ön kutatóként mindig nagy tisztelettel és alázattal fordult a néphagyományokhoz. Gyűjtőmunkáját Kodályéhoz és Bartókéhoz hasonlították, eredményeit könyvekben, tanulmányokban tette mindenki számára hozzáférhetővé. Mit gondol, mi a legfontosabb, amit a mai kor embere megtanulhatna a hagyományokból?

- Talán a közösség-élmény. Ma minden verseny lett, szemben a hagyományos társadalmakkal, ahol nincs meg ez a közösségromboló versengés. A népi játékokban nem létezik győztes és legyőzött, legfeljebb szerepcsere van. Ez sokkal emberibb. Kipróbáltam az unokáimmal is: ha valamelyik veszített a társasjátékunkban, akkor sírt. Gyerekkoromban a háború miatt két évig cselédlakásban laktunk, ahol bepillanthattam egy különös világba. Sokat játszottunk a volt cselédek gyerekeivel a nagy istálló mögött vagy a legelőoldalban. Ott láttam először métázást. Hamar befogadtak, tanítgattak, amíg nem ment, addig ütöttek és futottak helyettem is. Ma, ha elvéti valaki a gólt, kirakják a csapatból. Nem szabad olyan társadalmat építeni, ahol már a kisgyermeket is arra bíztatják, legyen a legjobb, a legerősebb. A közös játéknak óriási hatása van, az teremti meg a valahová tartozás tudatát. Enélkül értelmét veszti a világ, az élet, és odáig jutunk, ahol most vagyunk. A gyerekeket arra kell tanítani, hogy sokkal jobb egymás kezét fogva, egy ritmusra énekelni, táncolni, mint a másikat legyőzni.

- Úgy tudom, táncolt és énekelt is egy kórusban. A családját is sikerült beoltania a népi hagyományok szeretetével?

- Ezen a téren kicsit csalódott vagyok, mert a fiaim nem folytatták az érdeklődési körömet. De az embernek nem szabad túlságosan beleszólnia még a gyerekei életébe sem. Az egyikből végül agykutató lett - mellette szobrászkodik is -, a másikból középiskolai tanár, a harmadik pedig orvosként dolgozik. Nagy kegyelemnek gondolom, hogy a feleségem és fiaim által ilyen családot kaptam. E háttér nélkül nehéz lenne helytállni.

- Nyugdíjasként is részt vesz kutatásokban, tanít a Pécsi Tudományegyetemen. Nem berzenkednek emiatt otthon?

- Az ember az időt mindig valahonnan lopja. De hát az is önzés, ha csak a családdal törődik valaki. Meg kell találni a mértéket, ami persze nagyon nehéz.

- Saját életébe hogyan csempészte bele a néphagyományok bölcsességeit?

- Például az étkezésen keresztül. Egy XVIII. századi magyar paraszt sokkal változatosabban táplálkozott, mint ma egy milliárdos. Rengeteg növényt ismert, amiket ma már nem termesztenek, és nem gyűjtögetnek. Az ő ötleteikből sokat merítettünk. Itt van például a csalánfőzelék, evett már olyat? Az a legjobb! Vagy a gyermekláncfű és medvehagyma saláta. Mángoldunk is van a kertben, meg különböző fűszernövények: rozmaring, szurokfű, zsálya, citromfű és lestyán. Nem ismeri? Ebből készül a vegeta. Van is itt egy kosárral, vigyen belőle! Aztán mindig van aszalt gyümölcs, látja, nem is kínáltam, parancsoljon! Ezt még a szilvalekvár főzésekor aszaltam.

- Egészen megszégyenülök, mint háziasszony... Tudja, én többnyire a gyors, félkész megoldásokra szorítkozom. Nem efelé halad inkább a világ?

- Nem a világ halad, az emberek haladnak. És az emberek másfelé is tudnak haladni. Ők csinálják a társadalmat, a változtatás is rajtuk múlik. Csak nem szabad feltartott kézzel mindent elfogadni.